Mikor Castle a helyszínre ért, Beckett már várta.
- Figyelmeztetlek,
hogy nem szép látvány. Remélem, hogy ettél, mert ezek után már biztosan nem
fogsz.
- Ilyen szörnyű lenne? – Beléptek a szalag mögé, majd a
sikátor végén lévő kis ajtón. A hely hangulatos volt egykor, most viszont
mindent ellepett a por és a hamu. Abba a helyiségbe mentek, ami valaha a konyha
volt. A sütőben egy frissen sült ember maradványát találták, amin Lanie már
dolgozott.
- Hé Lanie, lehet már tudni valamit az áldozatunkról?
- Csak annyit mondhatok, nő volt. – Castle közelebb lépett,
hogy jól szemügyre vehesse, de a bűz megcsapta orrát.
- Hűűű, biztosan volt hozzá valami köret…- legyezett az orra
előtt. – Óó, ebből lehetne egy jó kis horror sztori. Van egy vendéglő, egy nem
túl ismert helyen, mégis mindenki elmegy, csak azért, hogy kipróbálja.
Különleges húsételeket szolgálnak fel, ínycsiklandó fűzerezéssel, egzotikus
zöldségekből és gyümölcsökből készült körettel, de… Azt senki nem tudja, hogy
mindez emberből készül, mindaddig, míg valaki talál egy…
- Oké, Castle, elég volt. Azt hiszem, át kell gondolnom, hogy
eszek- e még húst a hátralevő életemben. Hé, Ryan! Találtatok már valamit, amin
elindulhatunk?
- Esposito épp most kérdezi ki a csöveseket, akik pár száz
méterrel arrébb aludtak. A helyszínelők találtak néhány lábnyomot, de a tűz
tönkretett szinte minden bizonyítékot.
- Rendben, köszi. Lanie, ha bevittük a laborba, tudsz majd
többet mondani?
- Remélem. Majd értesítelek.
- Köszönöm.
- Addig? – kérdezte Castle.
- Szerintem nyugodtan menj haza. Gondolom, úgyis van valami
más dolgod. Én elintézem a papírmunkát.
- Papírmunkát? Még meg sem oldottuk az ügyet.
- Tudom, de még maradt egy pár akta, amit muszáj lenne
leadnom. Találkozunk később. – Castle végignézte, ahogy Kate beszáll a kocsiba
és elhajt. Érezte, hogy mindez csak kifogás. Tudta, hogy tennie kell valamit,
különben Kate annyira eltávolodik tőle, hogy talán már esélye sem marad. Kicsit
szomorúan lépett be az ajtón, kulcsait a kis asztalra dobta és lehuppant a
kanapéra. Már épp dőlt volna el, mikor az egyik párna leesett, megmutatva a
mögötte rejtőző idegent. A szőrös kis állatka megmozdult, majd vakarózni
kezdett. Castle felkiáltott, mire Alexis és Martha is a nappaliba rohantak.
- Mi történt?- kérdezte
Martha.
- Jajj, apa, vigyázz! Még összenyomod! – vette ölbe Alexis a
kis szőrgombócot.
- Alexis, honnan szerezted ezt?? Milyen szörnyeteg ez
egyáltalán?
- Lexer nem egy szörnyeteg. Ő egy koboldmaki, akit örökbe
fogadtam az állatkertből.
- Lexer?
- Igen, az én és a te nevedből. Hát nem aranyos? – mutatta
apja felé a hatalmas szemekkel megáldott apró állatkát, majd megfordult és
felment a lépcsőn. Castle még utána kiabált:
- Nem csinálhatod! Ugye tudod, hogy nem tarthatod meg? Nem
tehette!- fordult kétségbeesetten anyja felé.
- Ugyan miért ne tette
volna meg?
- Mert....mert ő nem ilyen. Nem is tudja, hogyan kell egy
ilyen állatot nevelni.
- Honnan tudod?
- Azt hittem, hogy ismerem! Hisz ő a lányom… Azt hittem,
mindent meg tudunk beszélni…
- Talán tévedtél.
- Az nem lehet! Alexis eddig mindig mindent elmondott…
- Richard, kedvesem. El kell fogadnod, hogy kezd felnőni.
Megtanul felelősséget vállalni. És gondolj csak bele: jobb lett volna, ha
mondjuk, egy pingvint hoz haza, amit a fürdőkádban tart??
- Ki nem állhatom a
pingvineket! –morogta.
- Látod? Lexer igazán nem fog zavarni téged. – lapolgatta meg
fia kezét. – De hagy mondjak valamit. Ne rajta töltsd ki a mérged. Jól
gondolom, hogy Beckett miatt vagy rosszkedvű?
- Csak egy pillanat. – mondta Castle, majd felvette a
telefont. – Ez gyors volt. Igen, indulok. Ne haragudj anya, de most mennem
kell. Van egy nyom, amin elindulhatunk.
- Csak a telefon mentett meg.
Mialatt Castle és Beckett elmentek, hogy behozzák azt a
férfit, aki állítólag látta, hogy egy furgon hajt be a sikátorba, az alatt
Lanie igyekezett minden fellelhető nyomot rögzíteni az áldozaton. Nem volt
segítségére, hogy Esposito ott lábatlankodott körülötte.
- Javi, az isten szerelmére! Ne járkálj már fel-alá, mert
elszédülök! Nincs valami dolgod?
- Nincs. De szívesen segítek, ha tudok. Segítsek?
- Nem!
- Akkor mit csináljak?
- Menj el!
- Azzal segítek?
- Nem.
- Akkor maradok.
- Javi! – csapta le a csipeszt az asztalra. – Mégis mit
akarsz?
- Beszélni veled. Kettőnkről.
- Nem gondolod, hogy erről nem most kéne beszélnünk? Itt
fekszik egy hulla az asztalon!
- Semmi gond, ő már úgysem hall semmit. De ha rajtad múlik,
akkor soha nem fogunk rólunk beszélni.
Mindig találsz valami kifogást. Csak annyit kérek, hallgass meg. Adj 10 percet,
hogy elmondjam, amit szeretnék, aztán ha úgy akarod, elmegyek és békén hagylak.
- Ne most Javi. Megígérem, hogy beszélünk, csak ne most.
Koncentrálnom kéne erre itt – bökött a hulla maradványaira – mert konkrétan még
semmit nem tudok felmutatni.
- Akkor meg mit számít már az a 10 perc? Mitől félsz ennyire?
Csak annyit kell mondanod, hogy akarod, vagy nem. Ennyi.
- Javi, ez nem ilyen egyszerű, ezt te is tudod. Szánjunk egy
kicsivel több időt rá, hogy normálisan meg tudjuk beszélni. Ha vége az ügynek.
- Amint vége az ügynek. És nincs kifogás.
- Rendben. – zárta le Lanie, épp mielőtt Beckett belépett az
ajtón, felváltva Javit. A nyomozó
utánanézett, majd kérdőn Lanie-re.
- Ez meg mi volt?
- Semmi. Miért minek nézett ki? Sajnos korán jöttél. Még
semmi újat nem tudok mondani. – mondta mindvégig az áldozaton babrálva.
- Lanie! Mi történt? Megint veszekedtetek?
- Mi legalább veszekszünk, édesem. – nézett barátnőjére. –
Nem úgy, mint egyesek.
- Oké, már bánom, hogy megkérdeztem.
- Miért nem beszélsz vele?
- Pontosan azért, amiért te sem.
- Oké, kvittek vagyunk. Hogy halad az ügy?
- A pasas, akit behoztunk, csak a furgont látta. A
rendszámból csak két betűt jegyzett meg, de nem tudja a sorrendet, a típusát
nem ismerte fel. A színe vagy sötétkék, vagy fekete. Elmondása szerint.
- Hű, nagy segítség volt akkor.
- Az. Ryan most próbálja kideríteni, hogy kinek a nevén van
olyan, vagy ahhoz hasonló kocsi. Megyek, hátha találunk valamit.
- Ahhamm.
- Beckett, jó hogy jössz! Most kaptuk a bejelentést, hogy egy
sötétzöld furgon parkol napok óta, elhagyatottan az út szélén a 62. és a 48-as
sarkán. Talán szerencsénk lesz. – mondta Espo.
- Szuper. Castle, induljunk!
Bár a furgont átfestették, a rendszámtáblát lecserélték, arra
már valamiért nem igazán figyeltek, hogy a kocsi belsejét is kitakarítsák. A
furgon hátulja tele volt vérrel, és miután átfésülték különböző ujjlenyomatokat
is találtak. Ryan és Esposito lefuttatták az adatbázisban, ami egy találatot
jelzett.
- Hű, egy női gyanúsított! – kiáltott fel Castle.
- Még nem biztos, hogy ő volt. Hozzuk be, és derítsük ki.
Időközben a vérvizsgálat eredményei is megérkeztek, ami
egyezést mutatott az áldozat DNS-ével, valamit egy ismeretlen személyével.
Innentől az ügy egész hamar megoldódott. A nő élete végéig börtönbe kerül.
Castle hazaérve lányát a kanapén összekuporodva találta. Csak
miután közelebb ment látta, hogy karjában ott fekszik Lexer. Alexis békésen
aludt, Castle pedig valami oknál fogva késztetést érzett, hogy megsimogassa a
kis állatkát.
- Ugye milyen puha a
szőre? – nyitotta ki a lány a szemét.
- Tényleg az. Sajnálom, hogy kiabáltam. Én csak… miért nem
kérdeztél meg?
- Mert nemet mondtál volna.
- Igaz, de csak is miattad. De talán jól is tetted.
- Miért mondod ezt?
- Ráébresztett dolgokra.
- Mint például?
- Hogy milyen okos kislányom van. Felelősségteljes. És nem
mellesleg már nem is olyan kicsi. Valamint….
- Hm?
- Arra, hogy nem leszel mindig velem. Lassan kirepülsz, és
nem akarok egyedül maradni.
- Apa, te sosem leszel egyedül! Én még akkor is a kislányod
leszek, ha már nem fogok itt lakni!
- Gyere ide! – szorosan megölelte a lányát.
- Na és milyen volt ez az ügy?
- Hmm. Nos, a hulla… Az illata olyan volt, mint a rothadt
alma és az égett csirke keveréke, de azért látványnak sem volt utolsó a dolog.
- Jó ég, ez brutálisnak hangzik. Mit csináltak vele?
- Megsütötték.
- Fúj. És a gyilkos? Hogy kaptátok el?
- Hát nem volt valami okos. Miután megsütötte a nőt,
felgyújtotta a helyet. Aztán az autót, amivel a hullát szállította, átfestette
ugyan, de kitakarítani már nem volt gyomra. Így az ott talált nyomok könnyen
célba vezettek. Bevittük az őrsre, ahol aztán mindent bevallott.
Féltékenységből ölt. A barátja egyszer – kétszer beszélt ezzel a nővel, mint
végül kiderült, a nő szervezte a titokban tartott leánykérés partit. Szóval
most már biztosan elmarad. Miért nem mész fel a szobádba aludni?
- Most már megyek, csak meg akartalak várni. Gyere Lexer. –
vette fel a kis jószágot, ami úgy markolta a lány ruháját, mintha az élete
múlna rajta. - Jó éjt apa! – nyomott egy
puszit apja arcára.
- Jó éjt! - Castle megvárta még a lánya felér a szobájába,
majd a kulcsáért nyúlt, leakasztotta kabátját a fogasról és kilépett az ajtón.
*
- Hé, Lanie! Azt
mondtad beszélünk. Vége az ügynek.
- Menjünk.
- Szeretném, ha tudnád, hogy ez nem azért van, mert nem
szeretlek. – mondta Lanie már a kanapén ülve, a borába bámulva. – Szeretlek
Javi, de… ez így nem fog működni. Folyton csak veszekszünk, nem tudunk
normálisan megbeszélni semmit.
- Most egész jól megy. – a nő elgondolkodva nézett rá. – Csak
próbáljuk meg még egyszer.
- Nem, Javi. Nem akarom. Szeretlek, és épp ezért úgy
gondolom, hogy sokkal jobbat teszek azzal, ha elengedlek.
- És mi lesz ezután? Hogy fogunk így együtt dolgozni?
- Ez eddig is ment. És nem vagyunk ötévesek.
- Nem értelek. – csóválta a fejét Esposito. – Nem értem a női
logikát. Szeretsz, de mégsem akarsz velem lenni. Miért bonyolítjátok túl a
dolgokat?
- Azt hiszem, így talán könnyebb elviselni. Ha nem így lenne,
talán mind megőrülnénk. És ki akarna még ennél is őrültebb nőkkel kezdeni?
- Szóval akkor vége. Mindennek vége…vége a reményteljes
várakozásnak, vége a szinte nem létező kapcsolatunknak…
- Azért nincs mindennek vége. Mi még mindig itt vagyunk. Ha nem akarsz hazamenni, alhatsz a
kanapén. Vagy a fürdőkádban.
- Nem lehetne, hogy most, utoljára az ágyadban aludjak? –
kérdezte Esposito közelebb húzva magához Lanie-t.
*
Castle sokáig csak az ajtó előtt állt, majd végre rászánta
magát és bekopogott. Mozdulatlanul várta, míg kinyílik az ajtó. Kate pizsamában
nyitott ajtót és meglepődve, kicsit magasabb hangon szólalt meg, mint szeretett
volna.
- Castle?! Mit keresel itt ? Úgy festesz, mint egy kezdő
múzeumőr.
- Köszönöm! Te is jól nézel ki. Bejöhetek? – Kate-nek
feltűnt, hogy Castle nagyon komoly.
- Valami baj van?
- Nem, dehogy. Csak szeretnék beszélni veled.
- Ez most komolynak hangzott.
- Hát, talán az is… tudod nem könnyű... de..öhm, képzeld
Alexis hazahozott egy koboldmakit az állatkertből...- mosolygott Castle. –
Kezdek megbarátkozni a gondolattal, hogy velünk fog élni. Alexis Lexer-nek
nevezte el. Összefésülte a kettőnk nevét. Aranyos, nem?
- De most nem azért jöttél, hogy ezt elmondd, ugye?
- Nem. Valóban nem. Én...tudod...van úgy, hogy az
ember...szóval sokat gondolkoztam, és …az, hogy Alexis nem beszélte meg velem
ezt a háziállat dolgot, ráébresztett dolgokra. Szóval csak…
- Rajta Castle, mondd már!
A lajhár hozzád képest kapkodó idegbeteg! A lényeg?? - Perceknek tűnő
ideig csak némán bámultuk egymást.
Van, amikor nem
számítanak a szavak. Csak a tettek, és azok közül is csak azok, melyeket
gondolkodás nélkül, határokat feszegetve tesz meg az ember. - gondolta
Castle és megcsókolta Kate-et.
- Szeretlek.
A nyomozó válaszul elkerekedett szemmel nézett rá. Sosem
hitte, hogy hallhat ilyet a szájából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése