Sötétség. Nagyon mély sötétség. Bár élete jó részét a sötét,
depresszióval és reménnyel teli hosszú-hosszú napjai uralták, most ismét
elbarikádozta magát a fények elől. Pedig New York a fények városa. Legfőképp
ilyenkor este mikor leszáll az éj és a harmadik emelet magasságát is elérő
lámpák felkapcsolnak hogy tizenkét óráig újra óvják a város lakóit a sok
veszélyt jelentő sötétség elől.
A lakása félhomályában csak az ablakon beáramló tompa fény derengett
utat törve magának a sötétbe. Szeme elhomályosultan maradt a városra. Az első
könnycsepp legurulásával párhuzamosan mosoly ült ki az arcára mikor arra
gondolt hogy egyszer talán hozzá is elér a boldogság. „ Talán még nincs itt az ideje”- mondogatta
elszántan. „Talán így van megírva a sorskönyvben, talán nekem ezt szánták az
égiek.”
Az apjára gondolt. Valószínűleg ő is egyedül tölti az ünnepet. „ Mint
mindegyiket” – motyogta. Az első könnycseppet több száz követte.
A rádióban felcsendült Adele száma a Someone Like You. „Valaki szeret
téged” – mondta ki könnyes szemmel. Aztán eszébe jutott egy régebbi
könyvélményének befejező sora:” Kisanyám valaki szeret téged.”
Hirtelen mozdulattal legyintett. Legyintett a világra, a boldogságra, az életkedvre. „ Talán nekem
ez jutott” – gondolta.
Az ablakpárkányon ült a csillagokat
bámulva, Valentin nap volt és, mint ahogy az elmúlt években, most is egyedül
töltötte az estét. Egy bögre forró csokoládé és a rádióból lágyan szálló zene
volt az egyetlen társasága. 2 órával korábban, mikor belépett az ajtón rögtön
bekapcsolta a rádiót, a lakása csendje volt az, ami még mélyebb depresszióba
taszította. A zene azonban nem tette meg felvidító hatását, csak a szerelmes dal
kérések emlékeztették rá, hogy mennyire egyedül van.
Kikapcsolta a készüléket a fejét pedig a lábán megtámasztott lábára
fektette. A tízedikről nézett lefelé: A város fényei beragyogták az utcákat.
Minden méterre jutott egy lámpaoszlop amely a szentjánosbogarakhoz hasonlóan
világította meg a hatalmas metropolisz ráeső részét.
Szívét mardosta a társtalanság.
Tudta hogy vele együtt még sokan egyedül töltik az év ezen napját. „Talán
Castle is közöttük van? „ – kérdezte magától. „Vajon otthon ír és most
ugyanazokat a csillagokat bámulja mint én?” Szerelmesen fantáziálgatott egy
tökéletes világról ahol ő és az író egy párt alkotnak. Mára látta magát a férfi
karjai között feküdni. Magában kalandozott, felidézte a közös emlékeket. Olykor
mosoly ült ki az arcára mikor a múltjának képkockái leperegtek a szeme előtt.
Nem észlelte az idő múlását. Ez a nap számára minden évben az
egyedüllétet és a határtalan letargiát jelentette.
Lassan kortyolt a kezében lévő forró nedűből és megigazította a hátára
terített plédet. Bár az ablak közvetlen közelében található radiátor mellett
ült, jó érzés volt számára hogy betakarhatja magát valamivel. Mintha ezáltal
eltakarhatná magát a világ elől.
A gondolatai egyre inkább visszakalandoztak az előző kapcsolataihoz.
Arra számított hogy valamelyikben talál egy olyan pillanatot ami felvidítja,
jókedvre deríti vagy ne adj Isten megnevetteti.
Halk kopogást hallott. Először azt hitte hogy a zaj a szomszéd lakásból
szűrődik át, de amikor a dörömbölés erősödni kezdett, megbizonyosodott róla
hogy az ő ajtaja felől hallatszik a hang. Lassan – megváratva a látogatóját –
állt fel majd felkapcsolta a villanyt a nappaliban. Az arcára kényszeredett
mosolyt varázsolva sétált a nyílászáróhoz majd lassan ajtót nyitott.
- Szia Kate. – köszönt rá Castle az elgondolkozott nyomozóra aki először
fel sem fogta a látogatója személyét.
- Szia. – nézett, most ár szívből mosolyogva az író szemébe majd
feltette a kérdést – Hogyhogy te itt?
- Csak gondoltam meglátogatlak. Végül is Valentin-nap van, nem? Anyám
elhúzott az udvarlójával, Alexis Max-szel tölti az estét.
- És gondolod hogy nekünk ma együtt kéne lennünk? – kérdezte Kate
miközben a falhoz lapult hogy a férfi is beférjen a lakásba.
- Miért nyomozó, van ellenvetése? – hajtotta félre a fejét Castle
huncutul.
- Tulajdonképpen nincs. – csukta be maguk mögött az ajtót.
Kate belépett a nappaliba. Castle szorosan a nő mögött haladva követte. A
nő becsukta a hálószobája ajtaját. A mozdulatot a férfi nem hagyhatta szó
nélkül.
- Mi van csak nem egy pasit rejtegetsz?
- Ohh lebuktam – színészkedett Kate – Mindjárt szólok Joe-nak hogy
kijöhet.
A nyomozó egyre inkább feloldódott a férfi társaságában. Kellemesen
elbeszélgettek,teljesen mindennapi dolgokról. Élcelődtek és kedvesen ugratták
egymást.
- És van valaki a látóhatárodon? – bátorodott fel Castle a kérdésre.
- Nincs. – válaszolt Kate őszintén.
Castle először puhatolózva hajolt közelebb a nőhöz. Kate nagyon jól
tudta hogy mi fog történni, ám eszében sem volt megállítani a férfit. Castle
ajkai az övéire tapadtak. Normális esetben elhúzódott volna de rájött: itt az
ideje hogy az esze helyett a szívét helyezze előtérbe.
- Most már van? – támasztotta Castle a homlokát a nőének.
- Határozottan úgy néz ki hogy van rá jelentkező. – mosolyodott el Kate
még egyszer miközben felnézett.
Castle a derekánál fogva húzta még jobban magához a nő, aki még mielőtt
elveszítette volna a kontrollt talána
világ legfontosabb szavát suttogta az író szájába.
- Szeretlek.
/The End/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése